My Life.

Tél van. Újra beköszöntött a hideg, ami szinte csontig hatol. Az ablakon kinézve nem látok mást, mint a lehullott levelektől sárguló avart, rajta egynéhány félig elolvadt hókupaccal. A szél, mintha versenyt futna az idővel, táncra hívja az útjába kerülő kopasz fák ágait.

   Az utcák kihaltak, egy ember sem jár rajtuk. Az autók is egyre ritkulnak a főúton, lassan csak a busz hangja töri meg a csendet. A meleg szobámban egy pokrócba betakarózva hallgatok egy számot, ami már régóta nagy kedvencem. A zenén kívül csak a tollam sercegésére figyelek. Imádom ezt a hangot, kicsit olyan természetfeletti. Lehet, hogy ez csak számomra van így, mindenki másban leli örömét. A gondolatok csak úgy kavarognak a fejemben, de mire leírnám őket, a szavak mintha elveszítenék az értelmüket. Olyan ez, mint egy kódolt nyelv, aminek jelentését csak én tudhatom, és ami nem akarja, hogy mások is megértsék. Az ablakon kinézve belefeledkezem a látványba. Madarak keringenek az égen, szinte olyan, mintha valamiféle táncot járnának. Gyönyörű, ahogy követik egymást, és szinkronban mozognak. Gondolatban megállítom egy pillanatra az időt, és egy gyönyörű festményszerű kép lebeg előttem. A távolban homályosan látni egy erdősávot. Nem emlékszem, hogy valaha is jártam volna ott. Pedig milyen közel van, talán egy kilométernyire lehet a házunktól. Erről eszembe jut egy történetrészlet, amit még a Papi mesélt nekem kiskoromban. Kutatok az emlékeim közt, de már nem igazán emlékszem rá. Szinte előttem van az arca, ahogy ül előttem és mesél. Milliószor képes lettem volna végighallgatni. Hangja mély, kissé rekedtes, mégis édes volt. Gondolataimból feleszmélve éreztem, ahogy egy könnycsepp futott végig arcomon. Kellemes volt a forróság, amit maga mögött hagyott. Felkeltem, és a könyvespolcomhoz mentem. A könyveim közt volt egy kép, a hátoldalán egy felirattal:

„Mindig veled leszek!”

Megfordítottam. Egy balatoni nyaraláson készült. Talán ez volt az utolsó nyár amit vele tölthettem. Egy öregember, aki féltőn öleli meg unokáját, a szemében pedig látni lehet a végtelenül nagy boldogságot, és szeretetet. Ő állt mellettem. Ő aki mindig megértett, bíztatott, féltett, és tanított. Csak ilyenkor lehet rájönni arra a szomorú tényre, hogy milyen az, amikor elveszítjük a lelkünk egy darabját. A könnyeim lassan elborították az arcomat. Erőt vettem magamon, kerestem egy zsebkendőt, és letöröltem. Tudtam, hogy nem szabad sírnom. Ez csak azt mutatja, hogy milyen gyenge vagyok, pedig az ő szemében mindig is én akartam a legerősebbnek látszani. Túl tökéletes akartam lenni, nem EGY unoka, hanem AZ Unoka.

Az emlékeim elhatalmasodtak a többi gondolatom felett. Lehet, hogy a tél miatt. Erről az évszakról nekem valahogy a múlt, az elmúlás, az emlékezés, és a szomorúság jut eszembe. Pedig ugyanolyan gyönyörű a maga nevében, mint a tavasz, az ősz, vagy akár a nyár. Az ablakon kinézve láttam, hogy a hó apró pelyhekben szálingózik az égből.

Talán tudat alatt, a gondolataim hipnózisában egyből az udvar felé siettem. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, felvettem a kabátomat és a csizmámat, és kimentem a hóesésbe. Gyönyörű, szinte varázslatos látvány volt, ahogy a sötét égre felnézve láttam, ahogy a hópelyhek egyre közeledtek felém...